Másodlagos antiszemitizmus Németországban 1945 után

Másodlagos antiszemitizmus Németországban 1945 után Thomas Haury A „nemzet“ mindig „elképzelt történelmi közösség“. Ezért 1945 után mindenki, aki magát a „német nép“-pel vagy a „német nemzet“-tel azonosítja, azzal a problémával szembesül, hogy ez az ország követte el az emberiség elleni legnagyobb büntettet, az európai zsidók megsemmisítését. Treitschke csatakiáltása, miszerint „a zsidók a vesztünk“, ezért 1945 után teljesen új jelentést kapott. Minden, ami „zsidó“ megkerülhetetlenül a „német büntettre“, Auschwitzra emlékeztet és ezzel a hön vágyott „nemzeti identitás“ útjába áll. Ez viszont újabb aggressziót szül a zsidókkal szemben, különösen akkor, ha zsidók ráadásul kifejezetten meg is kívánják, hogy emlékezzünk Auschwitzra. Paradoxnak tünik, de a zsidók megsemmítése Németországban újabb antiszemitizmus forrását jelenti, amelyet másodlagos antiszemitizmusnak hívunk.

A pozitív „nemzeti identitásunk“ megmentésének bizonyos mértékig legegyszerübb módja ezért a Holocaust tagadása, mint ahogy az neonáci és a szélsöjobb körökben tapasztalható: „Mindez csak zsidó hazugság!“ – állítják, „a zsidók mindig is utálták a németeket, és most még ezt az Auschwitz agyrémet is kitalálják.“

Fontos jellemzöje a baloldali antiszemitizmusnak Auschwitz relativizálása, mely két féle módon történik. Az elsö érvelés így hangzik: „Gulag is volt a Szovjetúnióban, indiánokat is irtottak az USA-ban, tömegesen gyilkolták az örményeket Törökországban. Mások is követtek el hasonló tetteket, tehát a zsidók megsemmitítése nem is volt olyan különös. Spongyát rá!“

Míg az elsö relativizálási mód szerint más népek ugyanolyan bünös tettesek, mint a németek, a második relativizálási mód ennél továbbmegy, a németeket áldozatként állítja be, és így érvel: „Mi is áldozatok voltunk és sokat szenvedtünk a Versailles-i Szerzödések következtében, a Weimari Köztársaság krízisei miatt, a Harmadik Birodalomban idején a szövetségesek bombázásai alatt, a háború utáni inséges idökben, s mindez máig eltart, mert nem hagynak békében a szemrehányásaikkal.“

Mindkét relativizálási módszer ugyanahhoz az ismert végkövetkeztetéshez vezet, miszerint nem vagyunk bünösök, és ha valaha azok is lettünk volna, a büneink régen elévültek. Legyen már végre vége ennek a szemrehányósdinak.

Mindhárom stratégiában – a tagadásban, a relativizálásban és abban a követelésben, hogy legyen már vére vége a szemrehányósdinak – ugyanaz a mechanizmus található: a tettes-áldozati viszony megfordítása, mely szerint a németek az áldozatok és a zsidók a bünös tettesek.

A „nemzetet“ a büneitöl a legeredményesebben mégis úgy lehet megszabadítani, ha magukat az áldozatokat, vagyis a zsidókat hibáztatjuk. Számtalan változata van annak az érvelésnek, mely újra és újra bizonyítani próbálja, hogy a zsidók legalább részben maguk is felelösek az elkövetett tettekért és bünökért. Ezek közül a legagresszívabb követelés, hogy vessünk már végre véget a téma állandó felvetésének, és hogy az Auschwitz-emlékezet mindegyik változata mögött a zsidó követelések és a zsidó bosszúvágy húzódik, melyet a szegény németeknek kell elszenvedniük. A zsidók ebben a nézetben a zsarolók és a támadók, míg a szegény németekböl mára már a megtámadott áldozatok lettek, akik a zsidók jogtalan támadásainak vannak kitéve, vagy ráadásul még azzal is megzsarolják öket, hogy újabb és újabb jóvátételt fizessenek.

Nem is kell klasszikus antiszemitának lenni, - elég, ha valaki olyan német-nemzeti beállítottságú, mint pl. a Bodeni tó mellett élö költö -, hogy máris úgy érezze, mintha állandóan üldöznék és mintha az „Auschwitz-dorong“ fenyegetné. Mindez az érzelmi kivetítés klasszikus mintája szerint müködik: a saját rossz nacionalista lelkiismeretének a hangja ez, mely azt sugallja, hogy „mi németek követtük el a bünt“. Ezt a lelkiismeretfurdalást vetíti ki a zsidókra, a zsidókat „használja“ tehát arra, hogy lelkiismeretfurdalasat legyözze. Fenyegetettsége érzését saját mellének szegezett morális pisztoly szugerálja, s úgy látja, védekeznie is kell. Henryk M. Broder a következöképpen polemizált találóan azok ideológiai állapotáról, akik saját magukat a német nemzettel azonosítják: „A németek sosem fogják megbocsájtani Auschwitzot a zsidóknak“.